Der neunte Arm des Oktopus

Kórkép korszakunkról Dirk Rossman Der neunte Arm des Oktopus könyve. Egy prizma, amit így meg úgy forgatva, különböző aspektusokról kapunk képet mindarról, ami van és ami lesz.
Elkeserítő? Igen. De nem hamis. Amiatt elkeserítő, ami van, ami a valóság, még akkor is, ha sokan struccként a homokba dugják a fejüket és nem akarják látni.
Van-e értelme a halálba menekülni a biztos halál elől? Nem arra értem ezt a kérdést, ahogy ez már sok emberi sorsban bekövetkezett a múltban és feltehetően ma is: halálba menekülni a kínzások elől, egy gyógyíthatatlan betegség elől, stb., sokféle okból lehet, és a nagy részük valószínűleg morálisan indokolt, mert benne van az élet szeretete, az új élet reménye – akárhol.
Arra értem a kérdést, ha ez egy egész fajjal történik. Ugyanez történik-e egy fajjal olyankor, ha elpusztítja önmagát annak reményében, hogy megmenekedjen egy hosszú szenvedéssel járó pusztulástól?
Mire gondolok?
A könyvben valahol az elején szerepel a következő: a kicsit fanatikus svéd csitrinek (nincs explicit leírva, de nyilván Greta T.) igaza van. Nincs lehetősége, módja, hatalma, hogy az igaza érdekében hatékonyan tenni tudjon, de ez nem változtat azon, hogy igaza van. Az elindult klímaváltozási folyamatok, párosulva az emberiség tehetetlenségi erejével, olyanok, hogy az egész – az egyensúlyban levő természet és az élővilág – de legelsősorban az emberiség kipusztulásához, lassú, sok szenvedéssel járó, de biztos halálához vezetnek.
Segíthet-e ezen, ha a G3, a három vezető nagyhatalom (Kína, Oroszország, USA) vezetői egymással szövetkeznek arra, hogy megoldják a klíma kérdéseit, hogy megmentsék az emberiséget?
Ez az a kérdés, amit a prizma így – úgy – amúgy megforgat, és a végső válasz mégis szomorú, mert nem.
Miért nem segíthet?
Sok-sok oka van. Kezdem talán a leginkább elvi okkal. A „megoldás”, az emberi test biokontrollja annak érdekében, hogy átalakuljon, átalakítva legyen egy „természetbarát” lénnyé, aki nem fogyaszt értelmetlenül sokat, nem szemeteli tele a világot, nem pusztítja a saját környezetét, stb., szóval mindennek az elérése biokontrollal, erőszakkal csak zsákutca lehet. Ez már maga az ember halála, még akkor is, ha 2100-ban a túlélők azt hiszik magukról, hogy nem az. Ha az embertől elrabolják a testét úgy, hogy észre sem veszi, akkor azt a potenciált is elrabolják tőle, hogy megtanulhasson önmaga uralkodni a teste folyamatain.
Nézzük a kérdésnek egy másik vetületét. A realitását annak, hogy a három nagyhatalom ilyen szövetségre lép. Nagyon erős ellenzői lennének kívül is, belül is. A kívül alatt értve a világ többi országait, a belül alatt értve a három nagyhatalom katonai struktúráit és fegyverkereskedőit. Ezek a nagyhatalmak ezekre az erőkre épülve váltak azzá, amik. Nagyon is kérdéses, hogy ezen három országon belül lenne-e elég erő, amely meg tudna küzdeni a katonaságra épült hatalmi tömbbel.
Egy harmadik vetület, amelyből a könyv sokat bemutat, mégis legalább ilyen sokat nem mond ki, mert nem akar vagy nem tud – a maffiák ereje és eluralkodása. A rendezett struktúrák, az állami strukturák mennyire épek még bárhol is? „Csak” Afrikában, „csak” Dél-Amerikában, „csak” Àzsia sok országában, stb. uralkodik a maffia, vagy mindenütt már?
Az eszköz, amelyet az állam bevezetne egy nemesnek gondolt cél érdekében, nincs-e már régen rossz kezekben? A maffiák nem megmenteni akarják a világot, sem embert, sem természetet, hanem eluralkodni rajta. Legalább addig, amíg végleg el nem pusztul minden.
Mit jelent a könyv záróképe a fogságban tartott oktopusról, amelyik szétrombolja a neki szánt biokontrollt, a kilencedik karját?
Az oktopus intelligenciája nagyobb, mint az emberé. Azonkívül jóval ősibb, 500 millió évet mond a hivatalos tudomány.
A teljes pusztulás után sokáig teljes vadság lesz? Amikor elképzelhetetlen szélviharok, vulkánkitörések, tsunamik tombolnak a Földön? És ha mindezek után jön még egy nyugodt korszak, amelyik lehetővé teszi az életet, ahogy a humán lény elképzelte, akkor az oktopus – a tenger mélységeiben túlélő – ad reményt az újrakezdéshez?
Nem tudom.
Ahogy én látom – ezen könyv figyelembevételével és ettől függetlenül is – a halál különféle útjai látszanak és nem megoldások.
Ha van bennem remény, mert van, az nem tudom, mire alapul. Nem tudnám logikus érvekkel megmagyarázni, de mégis van.