Egy körülbelül egyórás dokumentumfilm ihletett arra, hogy írjak a kínai kényszermunka táborokról. Írjak azért, hogy lehetőleg minél több emberben tudatosuljon, hogy Kína jelenlegi gazdagságához mi is hozzájárultunk és mindennap hozzájárulunk a sok olcsó kínai termék megvételével. Írjak azért, hogy felhívjam a figyelmet arra, hogy a „csak a pénz számít“ és a „haszon bármi áron“ felfogásra épülő világgazdaság milyen embertelen világhoz vezet.
A film maga egy elmenekült kínai nő kutatásai és könyve alapján készült. Megvettem a könyvet és nekiláttam elolvasni, a címe: Made in China: A Prisoner, an SOS letter and the Hidden Cost of America’s Cheep Goods. A szerző neve Amelia Pang.
A munkatáborok kapcsán sok szó esett a filmben a Falung Gong hitről is, ami nem véletlen, mert a politikai foglyok jó része — csak becslések vannak, de minimum egyharmada — közülük került és kerül ki. A Falung Gong hitről, felfogásról és mozgalomról, valamint arról, hogy a kezdeti támogatás után miért tekinti őket a kínai rezsim az ellenfeleinek, erről egy külön blogbejegyzésben szeretnék írni, feltehetően nem a jövő héten, mert még legalább két hosszabb könyvet is szeretnék elolvasni hozzá.
Most tehát „csak“ a munkatáborokról. A kényszermunka nem újdonság Kínában, a történelem a Ming dinasztia idejére visszanyúlva említi már a rabszolgaságnak ezt a formáját, és bár én nem jártam Kínában, feltételezem, hogy a Nagy Fal látogatói is tudják ezt. Ugyanakkor azt is figyelembe kell vennünk, hogy nem Kína az egyetlen nagyhatalom, amelynek fejlődése rabszolgamunkára épül és épült. Történelem tanulmányainkban mindannyian hallottunk már az egyiptomi, római rabszolgák sorsáról, sőt, még az USA történelméből is. A kínai munkatáborok jórészt a szovjet gulagok mintájára jöttek először létre, körülbelül 100 évvel ezelőtt. A korábbi rabszolgatartó államokkal összehasonlítva egy jelentős és nem pozítiv különbség, hogy a kínaiaknál a fizikai erőszak legdurvább formái mellett intenzív agymosás — brainwashing — is folyik.
Mielőtt a kínai munkatáborok igen leröviditett történetét felvázolnám, egy bekezdésnyit megemlítenék a fenti könyv első fejezetéből, amire a könyv címe is utal: egy fogoly és egy SOS levél, amely kvázi mintha palackpostával érkezett volna, olyan bizonytalan volt, hogy elér-e valahová, meghallgatásra talál-e és él-e még a küldője, amikor ez bekövetkezik.
Egy kislány születésnapi ünneplésére készült Amerikában a családja, és ehhez különféle, a lakást és a kertet díszítő tárgyakat vásároltak a közeli supermarketben. A tárgyak kicsomagolásánál esett ki egy kézzel írt apró cédula a csomagból. A cédula egy segélykérő kiáltás volt angolul, mellette egy amerikai segélyszervezet neve és néhány kínai írásjel. Bár a megtaláló mama egy darabig nem tudta eldönteni, hogy nem fake-kel, valamilyen hamisítással van-e dolguk, a lelkiismerete azt súgta, hogy utána kell járnia.
Így kezdődik a történet. Vajon hány ilyen cédula lehetett, amelyet ignoráltak, nem vettek figyelembe vagy észre, és kidobásra került a csomagoló papírral együtt? Valószínűleg sok. A látott filmben szerepel még néhány példa. Az egyik Párizsból, ahol egy patikában kapható terhesség teszt papírja mellől hullott ki egy csak kínaiul írt SOS levélke. Mint tudjuk, az utóbbi 2-3 évben rengeteg egészségügyi segédeszközt — például maszkokat — kellett fogyasztanunk, és ezek túlnyomó többsége Kínából érkezett.
Bár azon foglyokra, akiket be tudtak azonosítani a kínai őrők a helyszínen megtalált esetleges cédulák alapján, feltehetően kegyetlen kínzás és halál várt — az ember mindig reménykedik. Hátha. Hátha meghallja valaki a segélykiáltását.
Kína történetétől és különösen a mai Kína történetétől elválaszthatatlan a munkatáborok története. A kezdeti időszakban, az első ilyen kínai munkatáborok a hadsereg számára dolgoztak. A második világháború után készült egy felmérés, amelynek alapján Kínában legalább annyi kényszermunkás volt, mint ahány dolgozó ember Bulgáriában — nem tudom ellenőrizni ezt az adatot, de remélem, hogy a könyv szerzője hiteles forrásból merítette. Amellett az idő múlásával bekövetkezett változások sokak számára Kínában nem jobb, de még nehezebb sorsot hoztak. A Mao korszakot erős értelmiség ellenesség jellemezte, és feltételezem, hogy sok szadista őrnek már az is élvezetet okozott, hogy költőket állandó WC pucolással „foglalkoztathat“.
Mao halála után volt egy rövid enyhülés és reménykedés korszak. Legalábbis a távolból úgy tűnhetett. A munkatáborok számára a „nagy változást“ az 1978-s év hozta meg. Addig ugyanis Kína elszigetelt maradt a nemzetközi porondon — nem ismerték el a kínai kommunista pártot legális vezetőknek, részben amiatt, hogy fegyverrel támogatták Észak-Koreát. 1978-ban Jimmy Carter, amerikai elnök elismerte a kínai kommunista pártot, mint Kína legális vezetőit, és ezután Kína visszatérhetett a nemzetközi porondra, vagyis többek között üzleteket köthetett.
Miért volt ez „nagy változás“ a munkatáboroknak? Ekkor váltak a kényszermunka táborai üzleti modellé. A gyakran ártatlanul és szinte mindig bírósági ítélet nélkül nagyon embertelenül fogvatartottakat kínzásokkal és szinte teljesen ingyen dolgoztatták és dolgoztatják ma is, a nyugati — elsősorban amerikai — konszernek megrendelésére, és a pénzt ezért a kínai állam kapja. (Vagy helyesebb lenne azt mondanom, hogy a vezető réteg?)
A jelenlegi állapotokra megadott adatok szerint körülbelül 1,7 millió embert dolgoztatnak a kényszermunkatáborokban.
Miért írtam azt, hogy gyakran ártatlan emberek ezek? Mert valóban azok. A többségük nem bűnöző. A kényszermunkatáborokban pedig állandó, mindennapos megaláztatásnak és kínzásoknak vannak kitéve. A külföldiek is, ilyenekből is mutatott be példákat a film.
A foglyokat a fenti könyv alapján a következő nagyobb csoportokba lehet osztani.
- A politikaiak. Ezek közé tartoznak értelmiségiek, leggyakrabban újságírók és ügyvédek, ezenkívül pedig a legnagyobb számban valamilyen tiltott valláshoz tartozók. Gyakran valamilyen más ürüggyel tartóztatják le őket, hogy ne számítsanak politikaiaknak. A vallások közül a foglyok között a legnagyobb számban vannak a Falun Gong hívők, a keresztények, a muszlimok (ujgurok és kazahok) és a tibeti buddhizmus hívei.
Idemásolok egy bekezdést egy másik könyvből, amelyik a Falun Gong gyakorlatát folytatók elleni erőszakról szól, az 1999 és 2007 decembere közti időszakban. A látott film és más források alapján a helyzet még ennél is sokkal rosszabb.
„Az utóbbi nyolc év alatt lefolyt, az egész országra kiterjedő üldözés alatt a Falun Gong híveinek millióit tartóztatták le, zárták munkatáborokba bírósági tárgyalás nélkül. Ezreket vittek pszichiátriai intézményekbe és kényszeroltották be őket drogokkal. Asszonyokat rendőri felügyelet alatt erőszakoltak meg. Néhányat abortuszra kényszerítettek akaratuk ellenére. 2007 decemberében 3100 bizonyítható olyan eset ismert, ahol a Falun Gong miatt letartóztatott személy a rendőrségen halt meg, feltehetően kínzások következtében. Nagyon valószínű, hogy a tényleges számok ennél sokkal magasabbak.“ - A valamilyen etnikai kisebbséghez tartozók, mint már a vallások kapcsán is említettem, például az ujgurok, a kazahok, a tibetiek, akik nem akarják feladni ősi hagyományaikat és szokásaikat, és a sok agymosás ellenére is őrzik ezeket. Mint már Sayragul Sauytbay története kapcsán talán említettem, a kínai hatalom szereti jól látható dolgokkal demonstrálni, hogy ők az „urak“: például az ujgur férfiak kötelező szakáll levágása, stb. Aki szakállas maradt, mehetett börtönbe. (Ha éppen több ingyen munkaerőre van szükségük.) Sayragul történetéhez a link, aki már nem emlékszik rá:
https://time2life.wordpress.com/a-koronatanu-sayragul-sauytbay-menekulese/ - Az un. kérvényezők. Nem jutottam el még ahhoz a részhez, ahol ezt taglalja. Ezért először azt feltételeztem — közép-európai tapasztalatok alapján — hogy amiket a hatalom nem szeretett és nem szeret azok olyan jellegű kérvények, mint például Magyarországon volt a Chartások ügyében vagy Bős-Nagymaros kapcsán, stb. Ugyanakkor valószínű, hogy valami még ártatlanabb dologról van szó, mert a fent említettek már politikainak számítanának. Valahol olvastam, hogy minden nagyobb kínai városban vannak úgy nevezett kérvény irodák, feltehetően egészen mindennapi ügyekhez.
- Az úgy nevezett migráns munkások. Senki se gondoljon itt más országból bevándorolt munkásokra a migráns szó kapcsán. Nem, Kínában engedély kell ahhoz, hogy valaki elhagyja a személyi igazolványa szerinti lakhelyét. A dolgozó emberek jelentős része migráns, mert a kevés vidéki munkalehetőség miatt sokan igyekeznek a városokba munkát találni.
- Fiatalkorú bűnözők, köztük olyanok, akiket valami egészen minimális vétségért (pl. nem volt nála személyi igazolvány) vittek el egy évre munkatáborba. Feltehetően gyakran az ilyet észre sem veszik, de ha szükséges — valamelyik táborba kell több munkaerő — akkor felhasználják.
- Felnőtt bűnözők.
- Szex munkások.
Mint említettem, nem fejeztem még be a könyvet, elképzelhető, hogy valamikor visszatérek itt még rá. Mindenesetre úgy vélem, a kép így is igen elborzasztó. Ilyen lehetséges a XXI-dik században? Azon naivak közé tartozom, aki sokáig azt hitte, hogy nem. Aki azt hitte az ezredforduló előtt, hogy egy szebb, jobb világ felé haladunk.
Átlapoztam az egész könyvet és előre elolvastam még két fejezetet, amelyeket röviden megemlítenék.
Az egyik egy Falun Gong hívő, Sun Yi életéről szól, gyerekkoráról, kifejlődéséről, a szerelméről, a házasságáról és végül a Falun Gonghoz eltalálás után a szenvedés, a kényszermunkatábor korszakáról. Az egész fejezet olyan, hogy önmagában is egy regény lehetne, kibővítve a „kívül” és „belül” -lel, a környezet, a társadalom még sokkal részletesebb bemutatásával és a fiatalember lélekfejlődésével. A környezet bemutatásából itt is van egy kicsi, aprócska szociográfia, a kínai társadalom képébe bepillantás. A kép egészen más, mint amit a TV csatornákon látható reklámfilmek sugallnak. Sun lélekfejlődése pedig azt mutatja, amit mostanában már sokszor leírtam: az ember egy-egy pillanatban talán aprónak tűnő döntései kovácsolják ki mégis az útját. Még ha ez az út a szenvedésekbe vezet is, ez a jó út, ahol az ember nem elveszíti, hanem megtalálja önmagát, és ez sokkal hosszabban meghatározza az útját, mint amekkora út az egy-lét útja.
A másik fejezet, amit még teljesen elolvastam, azt tükrözi, amit már minden gondolkodó ember sejthet, aki egy cseppet a propaganda függönye mögé kukkant: a kínai és az amerikai (USA) uralkodó réteg szoros összefonódását. Az USÁ-ban is és Kínában is a pénz határoz meg mindent. A kínai kényszermunkatáborok legnagyobb haszonélvezői az USA óriáskonszernjei. A fejezet azt is tükrözi, hogy az utóbbi évtizedek USA elnökeinek a politika szintjén meghozott intézkedései kvázi Kína ellen mennyire csak látszatintézkedések maradtak, a valóságot a monopóliumok érdekei diktálták.
Elfogadod ezt, része akarsz lenni — prosperálhatsz, ha beszállsz ebbe a fölöttébb mocskos versenybe. Ha nem fogadod el, nem akarsz ilyenné válni, mint a lagerek urai és haszonélvezői — lehetsz rabszolga, lehetsz robot.
S milyen ma a jövőkép? Kína gazdaságilag is, és katonailag is a világ vezető nagyhatalma akar lenni, és úgy vélem, hogy sok millió kínai úgy érzi, hogy már ma is az, hogy hatalmas léptekkel folyik az a folyamat, amivel teljesen leváltják az Amerikai Egyesült Államokat.
Milyen áron, milyen eszközökkel? Rabszolgamunkával, milliók megnyomorításával és a többiek „szemmel tartásával“. Kínában körülbelül 2,76 billió megfigyelő kamera van, igen fejlett arcfelismerő mesterséges intelligencia programokkal összekötve. Ezek segítségével mindenkinek minden tevékenységét állandóan követni tudják. A mobiltelefonokról és az egyéb, az emberi testhez kötődő jogokról (belépés ujjlenyomat segítségéel, stb.) nem is beszélve.
És a kínai hatalom hataloméhsége ezzel messze nincs kielégítve. Azt hiszem, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki nem örül az olyan jelenségeknek, amelyek azt a feltételezést támasztják alá, hogy „kínaivá“ készülnek tenni az egész bolygót.
Milyen naivnak tűnnek azok a politikusok — bár nem sok van, de azért egy kevés akad belőlük –, akik azt hitték, hogy határozatokkal a fejlettnek tekintett világ majd fel tud lépni Kína ellen! Nem vették észre a saját környezetük korrumpáltságát, azt, hogy a politikusok már régóta csak szépnek tűnő jelszóként használják az „emberek érdekeit”. Például itt Európában is. A valóság más.
Éppen úgy naivitásnak bizonyult az, amit egy másik dokumentumfilmben láttam: a néhány tudós, tudománnyal foglalkozónak a hite, akik a környezetvédelemmel foglalkozva és a klímaváltozást kutatva azt hitték és hiszik talán még ma is, hogy elég adatokkal bizonyított jó érveket felmutatni a politikusoknak.
A naivitások abban gyökeredznek, hogy sokan nem látják, nem tudják vagy nem akarják észrevenni, hogy a világunkat régóta, jó ideje már csak a pénz vezérli. A haszonra épülő nagy gazdasági társulások, nevezzük őket bárhogy, monopóliumoknak, konszerneknek vagy maffiáknak. A morál fogalmát már rég elvesztették, semmi más nem vezérli őket, mint a hatalomvágy és a haszonvágy. Politikusok azok tudnak hosszabb távon maradni, akik őket, az ő érdekeiket képviselik, és tisztában vannak vele, hogy saját hangzatos beszédeik mögött valójában mivel törődjenek.
A jövőkép az, hogy ez uralja az egész Földet hamarosan? Biztosan vannak, akik úgy látják, hogy ez nem jövő, hanem jelen: már most is ez jellemzi az egész Földet. Nemcsak Kína és az USA összefonódása tükrözi ezt. Európa és az egykori gyarmatosító hatalmak „lemaradtak”, háttérbe szorultak? Vagy hamarosan azt láthatjuk majd — részben már most is –, hogy az európai szép elvekből alig maradt valami, a monopóliumok már itt is „kilépnek a függöny mögül”?
Ámbár. Hm. Mi lesz a jelen üzleti modelljéből, ha már sehol sem lesz igazán kereslet, pénz, mert mindenütt csak rabszolgák lesznek?
Nem folytatom. Sötét gondolatok ezek, elkeserítőek és nagyon szeretném, ha nem ilyen jövő várna a ma még gyerek, felnövekvő generációra. Sehol a Földön.
Rabszolgasorsok
Vádolják a Diktátort
Ezer éveken
Át, utoléri majd a
Büntetés, végzet-csapás.
Dinoszaurusz
Bűnhődik millió kis
Gyík létben, másik
Oldal sohasem múló
Sors ítélet tükrében.
time2life 