Egy hatéves kislány és néhány „részeg“
Sabine Kugler A dzsungel hívása (Ruf des Dschungels) című könyvének előszava
Van egy barátnőm, Marinak hívják. Ő egy pápua.
Nyugat-Pápua fővárosában éltünk akkoriban, Indonéziában.A szüleim velem, Judittal, a nővéremmel és Krisztiánnal, a bátyámmal Jayapurába költöztek, hogy ott, mint misszionárusok és nyelvkutatók dolgozzanak.
Nem emlékszem már, hogy hol és hogyan találkoztunk először Marival, egy nap egyszerűen csak ott volt. Mari kinevezte magát a barátnőmnek és védelmezőmnek. Ettől kezdve minden szabad percünket együtt töltöttük, és felfedeztük a számomra teljesen új, más, de vonzó világot.Egy világot, amelyet én az első pillanattal fogva nagyon szerettem.
Egy egyszerű, cementből készült házban laktunk, amelynek az ablakait szúnyogháló fedte be. Kicsi kertünkben egy magas pálmafa állt, amely meghajlott a sok kókuszdió súlyától. Egy hosszú, nem-betonozott út vezetett a házunkhoz, és ez választott el a szomszédainktól, akiknek a háza közvetlenül a főút mellett állt. A szüleim pont azért választották a házunkat, mert az nem a főút mellett volt, s így valamivel távolabb esett a zajtól és a kipuffogó gázok szennyétől.
A főút másik oldalán állt Mariék háza. Az apjával, a nővérével és két bátyjával lakott ott. Nem emlékszem Mari anyjára, azt hiszem, hogy nem élt már. Az ő házuk is cementből és deszkákból épült, de egyszerűbb volt, mint a mienk. Szinte semmi bútoruk nem volt, és a falakon semmi, csak egy poszter díszítette a ház kapu belső oldalát.
Mariék háza mellett volt egy kis bolt, ahol szinte mindent lehetett kapni. A tulajdonosa nagyon kedves volt hozzánk. Néha adott nekünk édességeket, néha hagyta, hogy órákon keresztül ott üldögéljünk két kis műanyagszéken, és figyeljük a bevásárló embereket.
De a legtöbb időt a környék felfedezésével kint töltöttük. Bújócskát játszottunk a fák között, a lerobbant házak és a piszkos udvarok között.
Egyik nap, mikor elég messze eltávolodtunk Mariék házától, hirtelen kiáltásokat hallottunk. Kíváncsian arrafelé szaladtunk ahonnan a kiáltások jöttek, nem akartunk valami izgalmasat elmúlasztani. Egy nagy épületkomplexhez értünk, és a sarok mögül kukucskáltunk ki. Egy fűvel benőtt udvar látszott, melyet néhány földszintes ház vett körül. Emlékszem még, hogy milyen tisztának tűnt nekem a sok piszkos udvarhoz képest.
Több egyenruhás férfi állt az udvar közepén. Ez még önmagában nem volt különlegesség, hozzá voltunk szokva a katonák és a rendőrök látványához, Nyugat-Pápuában hozzátartoztak a mindennapi utcaképhez.
De valami ezen a szituáción mégis különleges volt. Sehol nem lehetett egyetlen lelket sem látni a fegyvereseken kívül.
Akkor megint lehetett egy kiáltást hallani, egy asszony kiáltását. Egy férfiba kapaszkodott erősen, akit a rendőrök odavezettek két másik, a földön térdelő férfihoz.
Tudtam, hogy valami szörnyűség történik, ami elől menekülnöm kellene. De teljesen dermedt, megbénult voltam, képtelen megmozdulni, képtelen nem odanézni.
Az egyik egyenruhás addig rúgdosta az asszonyt, míg az végül elengedte a férfit. Azt is kényszerítették, hogy odatérdeljen a másik kettő mellé. Az egyik rendőr mondott nekik valamit, amiből én egy szót sem értettem, aztán elővette a pisztolyát, odaállt az első férfi mögé a három közül és lőtt. Egy hangos dörrenés hallatszott, összerázkodtam, a vér kifutott a fejemből. Megint egy hangos dörrenés, és még egy.
Hirtelen Mari elkezdett engem rángatni visszafelé. Magamhoz tértem, és hallottam, hogy lépések jönnek felénk.
Olyan gyorsan futottunk, ahogyan csak bírtunk. Semmit sem láttam már, csak azt, hogy Mari ott fut előttem. Nem tudom már, hogy hogyan sikrült elérnünk a Mariék háza melletti kis boltot. A tulajdonos, mintha csak várt volna minket, ránk pillantott és mutatta, hogy bújjunk be a bolti pult alá. Oda lekuporodtunk, és a boltos behúzta a függönyt. Egy pillanatra csönd lett.
Aztán már hallottuk megint a lépéseket, és férfiak rohantak be a boltba. A félelemtől és az ijedtségtől mi Marival még lélegezni sem mertünk, csak dermedten néztünk egymásra a pult alatt.
A fejünk fölött zajló beszélgetésnek csak egy egészen kis része jutott el hozzánk. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire a boltos újra elhúzta a kis függönyt, és mi előmászhattunk.
Felemelt minket, és ráültetett a kis székeinkre. Mindketten kaptunk egy pár bonbont. Letérdelt velünk szembe, és kezébe fogta az arcomat.
„Felejtsd el azt, amit láttál. Nem fontos. Csak néhány részeg volt. Megérdemelték a halált.“
Később, mikor hazamentem, és anyám megkérdezte, hogy mit láttam egész nap, azt feleltem: „Ma láttam néhány részeget.“
Hatéves voltam, és volt egy barátnőm, akit Marinak hívtak.
time2life 