Már rég nem írtam blogbejegyzést. Mentségemre szolgáljon, hogy nem voltam internet mellett. Karintiában töltöttem néhány napot, Klagenfurt közelében a Wörthi tónál. Készítettem róla egy külön lapot, itt a link hozzá:
Kiemelnék ide egy részt belőle:
Klagenfurt belvárosában egy nagy plakáton állt egy Ingeborg Bachmann mondás: A történelem egy tanár, aki sohasem talál tanítványra. Erre persze rengeteg példát lehetne felhozni, de a legjobb talán maga ez a tábla: ha jól emlékszem, Ingeborg Bachmann nagyon nem volt kibékülve a szülőföldjével, Karintiával, ahol felnőtt, és úgy gondolom, hogy az emberek mit sem változtak azóta sem. Aki nem rendelkezik egy jó nagy adag lokalpatriotizmussal, az ma sem maradna itt, hanem elmegy.
Nem azt akarom fejtegetni, hogy jó-e ez vagy rossz. Hanem, csak azért jegyyzem fel, mert úgy érzem, hogy világjelenség. Az emberek elvándorlása a nagyvárosokba, az egyre nagyobb városokba legalább olyan mértékben ezen is múlik, mint a munkalehetőség kérdésén. A világ maga túl gyorsan változik, mondhatnám felpörögtek a változások, nemcsak a technikaiak, bár nem függetlenül attól.
Ingeborg Bachmann Karintiában egy címke maradt. Egy híresség, de lelkületükben ugyanolyan idegen, mint volt. Vice versa? Ha Ingeborg Bachmann él valahol egy másik létben, az alapbeállítottsága megmaradt?
Pedig, vendégként itt járva, sok minden vonzó Karintiában. Talán, mikor az ember vendég valahol, nagyobb időszakot lát, mint akik benne élnek. Jobban hat a táj – vagy csak velem van így? Amit Ingeborg Bachmann az itt élők túlzott lokalpatriotizmusának érzékelhetett, az nekem a táj makaccsága? A természet, a táj masszív ellenállása a világon sok helyen látható rombolás, természetrombolás ellen? Érzések ezek, nyilván nem tudományosan megalapozott állítások.
time2life 