Az utóbbi napokra gondolva azon töprengtem, mi minden fűzte össze őket, hányféle láthatatlan szál? Nyilván, mint mindig, sok.
Néhány napja hallottam egy könyvkritikát a TV-ben, és egy félmondatnyi bennem ragadt belőle: „Radikálisan szubjektívek az írásai” – ez volt a kritikus fő gondolata valakiről.
Bosszankodtam rajta. Nem minden jó írás az? Nem mindenki, aki komolyan veszi önmagát, az radikálisan szubjektív? Mit jelent az, hogy radikálisan szubjektív?
Szerintem ez azt jelenti, hogy minden, amit valaki megél, keresztülhajt a saját belső szűrőjén, azt nyilvánítja alkotásaiban és tetteiben ki. Mindannyiunknak ezt kellene tenni, úgy vélem, mindig és állandóan, akár írunk, akár nem. Felelősen, felnőttként nézve a világot.
Aztán tegnap egy halálhírről olvastam. Fiatalon ment el valaki, kinek utolsó versének utolsó sora az volt: „Isten is kilépett ebből a világból.”
Írás és élet egy. Nem pénzért írunk, és nem azért, hogy valamiféle pszichológiai levezetést nyerjenek az indulataink. Azért írunk, mert hajt a remény, mint azt egy másik magyar költő írta: „mert énvelem a hűség van jelen az üres űrben tátongó világban.” A remény, hogy a sötétség korszakában is vannak, lesznek a szavainkat befogadó szívek, az üresen tátongó világból majd talán megszületik egy másik. Ahol örülni tudnak majd azok a lelkek, akiket most elborzaszt a sötétség.
Halál és élet
Az igaz embert
A jók világa, a gazt
A gazemberek
Szippantják fel, a lelkek
Világa törvénye ez.
Hosszan nem marad
Egy lélek sem Ott, új út
Várja, visszatér,
Új próbák, új küzdelmek
Erősítik a lelkét.
time2life 